Kedves Horgásztársaim!

Jómagam évek óta – 1994 – járok Mártélyra a szabadságom eltölteni, horgászni, a tájat és az állatvilágát csodálni. A cikkben írottak mind úgy igazak, ahogy írója leírta. Hajnalban, amikor az első napsugár kikandikál a keleti égbolt felől, én már a parton várakozom, hogy a ladikba pakolhassak, és útnak indulhassak. Ha bal felé evezek, akkor egy nagy nádashoz érkezem, ahol nem csak a horgászás örömeinek hódolhatok, hanem a természet, a csodálatos madárvilág reggeli ébredését láthatom.
Vízen és a szárazon egy darabig csend honol, majd, amikor az első napsugár a fák lombjához ér, varázsütésszerűen megmozdul a víz, hol apróbb, hol nagyobb csobbanások jelzik, a halak is ébredeznek már.  A növényzet között az addig apró neszek, szöszmötölések vidám „zsivajjá” alakulnak át. Apró és nagy madarak kelnek útra, szállnak a vízre a reggeli eleség megszerzéséért. Gyönyörű fehér és fekete gólyák, gémek, sasok, stb. szállnak az égen. A békák vidám koncertbe kezdenek a maguk, és a gólyák örömére. Én ilyenkor a ladikot kikötöm egy karóhoz, egy-két marék kukoricával megszórom a környékét, majd csendesen elnyújtózom a ladik alján és szinte lélegzet visszafojtva, várom azt a pillanatot, amikor megmozdul ez a csodálatos világ.
Amennyiben nagyobb túrára szottyan kedvem, akkor a holtágon jobb felé evezve – kb. 6 km – eljutok arra a részre, ahol régen erdő volt, s az árasztás után a kiálló rönkök, öreg fák csontvázai látszanak, ezek a néma, a régmúlt idők üzeneteit hordozó, kéreg nélküli, nap szítta fűz és egyéb fák gyönyörűek. Oda szoktam hozzájuk evezni, megérintem őket, és a szívem gyorsabban dobog, mert a természet még így is, „halott fákkal” üzenni tud nekem. Mesélnek a hajdan, az ágaik között fészkelő madarakról, a lombjaik alatt megpihenő vándorról, a századokról, amelyeket mi csak a történelemkönyvekből tudhatunk, ők pedig megélték, „látták” azt.
A holtág e részén süllőzni – mártogatással – érdemes. Szép példányokat lehet fogni.
Egyébként az idelátogató horgász igen furcsa dolgot lát, amikor az első horgásztársát megpillantja a ladikban ülve horgászni; ugyanis a parttól kb. 2-3 méterre, a part irányába horgásznak, egyenesen az erdőben. Amikor én először megláttam, az első ilyen horgásztársamat, azt gondoltam „tán elment szegénynek az esze, mit lehet fogni a fák között?”. A szállásom elfoglalása és a hetijegy megváltása után rohamtempóban eveztem hozzá és érdeklődtem a horgászás ilyetén fajtája iránt. Elmondta, hogy soha sem a nyílt víz irányába, s nem fenekezéssel horgásznak, mert az iszapba belesüllyed a kosár, de még a tiroli fa is. A békés halakra az úszós, a ragadozókra pedig mártogatással, villantózással szokás a horgászat, persze a megfelelő felszereléssel, hiszen itt kapitális halakat is lehet fogni, s egy könnyű felszereléssel esélye sem lehet az embernek a hal kiemelésére. Ezt magam is tapasztaltam.
Az egész napos ladikban üléstől minden tagom elmacskásodott, így a holtág mindszenti részénél kikötöttem a partra, hogy megropogtassam a csontjaimat. De milyen egy vérbeli horgász, nem bír egy pillanatig sem nyugodni, mert a nyiladéktól balra, kb. 5 méternyire forogni kezdett a víz, majd a behajló ágak alól nagy csobbanást hallottam. Olyan izgatott lettem, mint a kamaszlány az első randin. Gyorsan elővettem úszós készséggel felszerelt DAM márkájú, 2 méteres botomat, melyen 45-ös Shakespeare orsó, 35-ös zsinór volt, felcsaliztam egy szép kis kárásszal. Visszaóvatoskodtam a ladikba, magam köré raktam a merítőt, a szákot, stb. Eltoltam a ladikot a parttól, s apró, legyezgető mozdulatokkal evezni kezdtem csobbanások irányába, majd amikor úgy véltem, helyben vagyok, kishalamat leengedtem a vízbe. Kb. 5-6 percig nem történt semmi, a víz sem fodrozódott, valószínű az én megmozdulásom is közrejátszott ebben. Egyszer csak látom, hogy a snecik villámgyorsan „szétfröccsenek”, majd a hátam mögött egy nagy csobbanás, majd a ladik jobb oldalán egy feketének tűnő árnyék bukik a víz alá. Hát megmondom, a szám tátva maradt, a szemem kidülledt erre az egy-két másodpercre, ilyet még nem láttam. Na, mondtam magamnak, ne is áhítozz, hiszen ekkora halat egy nő úgysem tud kiemelni a vízből, ha sikerül is megfognia és megtartania. A meglepődés miatt a kezemben tartott botról teljesen megfeledkeztem, így csak azt vettem észre, hogy az úszóm rakétamódjára eltűnt a víz alatt, majd erős rántást éreztem, erre nekem is beindultak a vadászösztöneim, mert azt is éreztem, hogy nem csak megrántotta a szereléket, hanem meg is akadhatott a horog, mert őrült fejrázás követte a rántást, én a másodperc törtrésze alatt akasztottam, nem is gondolva az elkövetkezőkre. A halam megindult a nyílt víz irányába, gyorsvonat sebességgel vontatva a ladikot velem együtt. A botom karikába hajlott, s hogy ne törjön el, még engedtem neki a féken, majd megtartottam, majd újból engednem kellett, s újból sikerült megtartanom. Fel kellett állnom, mert ülve nem bírtam tartani, úgy éreztem, a karom kitépi. Egy újabb kirohanás következett, de a csónak körül, majd felém. Gyorsan leültem, félve attól, hogy a vízbe ránt, jobb kézzel tartottam, bal kézzel a ladikot próbáltam fordítani. Egyszer csak megült a fenéken, ekkor tudtam, harcsát akasztottam. Nagyon feszes volt ekkor a zsinór, ezért kénytelen voltam „pengetéssel” mozgásra bírni, most viszont elég lomhán, de úszni kezdett, ezért én óvatosan tekerni kezdtem a zsinórt, hogy minél közelebb kerüljek hozzá. Kb. úgy 10 méterrel a ladik orra előtt volt, amikor vadul a part felé tört, s megállás nélkül berontott az oda kikötött ladikok közé, én megállj-t akartam neki parancsolni, de sajnos nem sikerült, egy óriásit vetett magán, és ebben a pillanatban, derékban eltört a botom. Nagyon elkeseredtem, mert hogy mekkora lehetett súlyra, azt csak a 4 nap múlva is sajgó karjaim alapján saccoltam, úgy 30-35 kg-osra. A fárasztással eltelt idő, cca. 25-30 percig tartott.
Az, hogy nem sikerült a ladikba tessékelnem, elszomorított egy kicsit, de az az érzés, ami ezen idő alatt a hatalmában tartott leírhatatlan és kimondhatatlan a mai napig. Az ősi ösztönök a „vadász” és a vad harca egymás ellen...
Ott tanultam meg, hogy csak előre elgondoltan és megfontoltan indulok a horgászatra. Minden olyan szereléket és botot magammal kell vinni, ami az adott vízen szükséges lehet.
A történetem ennyi. Ajánlom minden horgásztársamnak, látogasson el Mártélyra, ha békét és nyugalmat akar lelni, s nem utolsó sorban jót horgászni. A szállást a Hédi Sörözőben érdemes foglalni. (Ezt nem reklámnak szánom, magam is ott szoktam megszállni).

Kívánok szép napos nyarat, jó fogást!

Üdvözlettel: Klára

A Mártély-Körtvélyesi Tájvédelmi Körzet mintegy 10 km hosszan húzódó 2232 hektárnyi terület.

A Tisza szabályozásakor (1887) itt kialakult két U alakú holtág közül az egyik a Mártélyi, a másik a Körtvélyesi-Holt-Tisza; az első az Ányás-szigetet, a másik Körtvélyes és Petres földnyelvét tartja az ölében. A két morotva között húzódik a Kutyafenék rétje, a körtvélyesi holtág alatt pedig a Barci-rét. A Mártélytól három kilométerre, délre eső körtvélyesi holtágat a töltésen és a parton egyaránt elérhetjük. A körtvélyesi holtágat először Anonymus említi 1200 körül írott művében, a Gesta Hungarorumban Körtvély-tó néven, melyet Árpádtól Ond, Ete apja kapott volna meg Alpártól idáig terjedő birtokai határaként. E holtág a maga szigetével és a Barci-réttel már a madarak (és kutatóik) birodalma. A madárvilágot és vele a szabályozás kori Tisza-ártér ránk maradt kicsiny foltját óvja a védettség. A fél évszázados megfigyelés során 37 halat, 34 emlőst, 119 fészkelő és 124 átvonuló madárfajt vettek számba. A természet háborítatlan csendje fogadja az idelátogatót.

Kora tavasszal, rendszerint már márciusban megérkezik az első áradás, a víz órák alatt gáttól gátig nyúló tengerré válik, 2-3 m-es víz borítja el a hullámteret. Az árvíz alakulása kiszámíthatatlan. Egyik évben be sem következik, máskor néhány nap alatt levonul, de vannak esztendők, amikor hetekig is elidőzik. Ilyenkor többnyire utoléri a "zöldár", a Tisza - lombfakadáskor esedékes - második tavaszi árvize. Az évszázados nyárasok, füzesek mellett, a holtágakon tenyészik a rucaöröm, a békatutaj, a tündérrózsa, és itt van a Tisza mente egyik legszebb ecsetpázsitos mocsárrétje az igen megritkult "harsogó" harissal. A Körtvélyes-sziget a fekete gólyák gyülekezőhelye, de előfordul rétisas, halvány geze, kis kócsag és üstökös gém is.

A nyári napforduló táján csodálatos esemény tanúi lehetünk: kivirágzott a Tisza! A tiszavirág három évig él az iszapban, a folyó agyagos partfalában. A villásfarkú hímek vizet szántva várják a fölröppenő nőstényeket. Mikor egy-egy fölbukkan, őrjöngő, örvénylő kavargással veszik közre. A kérészek rendjének e nevezetes képviselője a rövid ideig tartó nászrepüléssel éltét még napnyugta előtt befejezi. "Temető a Tisza, mikor kivirágzik"- szól a tévesen Dankó Pistának tulajdonított, valójában Dancs Szilárd és Salacz Elemér költötte nóta a hálót javítgató halászok ajkán. "A te szerelmed is ilyen kérész élet, Alig született meg, máris semmivé lett." A tiszavirág lárvái - a keliszek - igen jó harcsacsalogatók a horgokon, s a madarak is összegyűlnek rajzásukkor, fogdossák a repülő kérészeket. A tiszavirág-rajzások az utóbbi években valamelyest erősödnek. Sokasodásuk, fogyatkozásuk a vizet minősíti. A tájvédelmi körzet látogatható, a gémtelep kivételével. A Körtvélyes-szigeten s a Barci-réten nem szabad motoros járművel közlekedni, táborozni, rádiózni.