Szia minden sejt.hu olvasónak!

Nézegettem a sejt.hu oldalait, s arra gondoltam, a sok-sok okosság között bizony elkelne valami olyan, amitől vagy a hasatokat fogjátok a nevetéstől, vagy a fejeteket a fájdalomtól. Tehát: egy laikus női „félhorgász” története egy pecázásáról!

 Látkép: Tisza-tó

Nos, lássuk csak. Mi kell egy férfi horgásznak, hogy pecázzon? Azt hiszem annyi, hogy beül az autóba és megy. És mi kell nekem? Először is kell egy szabadnap. Nekem pont kapóra jött a köztisztviselői nap, magam is az lévén. Másodszor, rendelkezni kell egy olyan személlyel, akinek van horgászengedélye. És talán az sem baj, ha ez a személy tudatában van annak, hogy kit is visz magával… J Ez is megvolt. De mivel semmit nem szabad a véletlenre bízni, szóltam legkedvesebb barátnőmnek, hogy jöjjön velünk, mert mi van akkor, ha mégsem tetszik annyira a horgászat…

A horgászathoz szükséges kellékek bepakolásában már nagy rutinom van: pléd, kaja, kártya, társasjáték, meleg ruha, „hideg ruha”, az elengedhetetlen halacskás hajgumi, édesség, fényképezőgép, naptej, …., és a többi, és a többi.

Az egyik elengedhetetlen kellék a halacskás hajgumi

Mivel ez az én horgászatom volt, nem keltünk hajnalban. Ennek párom igen nagyon örült, hiszen a jobb horgászhelyek a későn kelők számára, csak szép álom szokott lenni. Ennek ellenére útra keltült. Egyik kedvenc helyemre készültünk, a Tisza-tóhoz, a Kisköre és Abádszalók közötti szakaszára. Helyes kis „horgászkuckók” vannak arrafelé, ám nekem helyet találni itt sem egyszerű… Két szempont szerint választjuk a helyet. Az egyik, miszerint a párom megállapítja, tudok e én horgászni a spiccbotommal, be tudok e kényelmesen dobni, elfér e ő mellettem az éppen aktuális botjával, milyen a kövezés, meg ilyesmi. Nos, az én szempontom a következő: tetszik e vagy sem. Így néha időigényes a keresgélés, de mint már oly sokszor, most is megoldottuk a feladatot.

A megfelelő helyen a megfelelő holmik

Megérkeztünk az ideális kuckóba. Mivel hárman voltunk, nem tartott nagyon sokáig a lepakolás. Párom, amilyen gyorsan csak tudta felkészítette a botom a halfogásra, s amikor én már a kukacaimat lógattam a vízbe, ő csak akkor fogott hozzá saját szereléke kiválasztásához. (Jobb a családi béke :-))

Ha Tomi ezt látja, akkor már szerelheti a sajátját is

Az idő remek volt. Szokatlan módon még a szél sem fújt, így gyönyörűen sima volt a víztükör. A gondosan kiválasztott úszóm remekül látszott. Csak nem mozdult.

A barátnőm a pléden gobelinezett, én továbbra is lógattam a kukacaimat. A halacskák nem akartak jönni. Pedig most is, ahogy mindig szép különböző színű kukacot tetettem a horogra. Egy fehéret és egy pirosat. Esetenként még egy zöldet is. Most nem igazán értékelték a gondosan kiválogatott kombinációt. Eltelt már negyed, vagy fél óra és még mindig semmi. Ehhez én nem vagyok hozzászokva, mert én úgy gondolkodom, hogy ha leülök horgászni, az a minimum, hogy halat fogok. Ez eddig így is volt. Ez esetben már majdnem megingott a hitem, mikor eltűnt az uszim. Ezt látni mindig nagyon jó érzés. Egy nagyobbacska dévér volt az úszótolvaj. Ilyenkor kezdek kiabálni Tominak, hogy hozza szákot, valamint legyen szíves vegye le a halacskámat a horogról. Ilyenekre még nem bírtam magam rávenni. Természetesen az új kukaccsokromat is ő tűzi fel.

A második halacskám

Utána már nem panaszkodhattam. Egyre-másra jöttek a halacskák. Olyan szépek voltak, hogy a barátnőmnek is megjött a kedve a halfogáshoz, úgyhogy kitúrt a székemből, javasolva, hogy menjek inkább fényképezgetni.

Közben Tamás is próbálkozott, kevés sikerrel. Még a csalihala is eltört…:-(

Amikor Tomi és Margó még csak próbálkozott

Barátnőm, amíg én a művészi fotóimat készítgettem nem fogott egy árva halacskát sem, így jobbnak látta, hogy visszaadja kezembe az irányítást. Nem telt el túl sok idő, jött is a halacska. De már nem csak nekem, Tamásnak is. Szinte versenyszerűen fogtuk ki a szebbnél szebb keszegeket. Kicsit körülményes volt ugyan, hogy Tamásnak sokszor egyszerre kellett (volna) szákolni és a halat levenni horogról, mégis nagyon élveztük. A barátnőm segítsége is elkelt időnként a szákolásnál. Olyan szép példányokat sikerült fognunk, amilyeneket még eddig nem nagyon láttam. (Igaz, nem is járok naponta pecázni :-) Úgy nézett ki a dolog, hogy azon a napon mindegyik halacska szerette volna megmutatni: van belőlünk nagy is! Hatalmas bodorka, de még volt egy törpeharcsa is, amit a legjobb jóindulattal sem neveznék törpének.

Az "extra" méretű bodorka ...

... az "óriás" törpeharcsa ...

... és az egyik büszkeségem a dévér.

Ahogy szaporodtak a halak, úgy fokozódott a társaim lelkesedése is. Olyan dologra határozták el magukat, mint még soha. A kifogott halacskákat eddig mindig, egytől egyik visszaengedtük. Most ez is rendhagyóan alakult. Tamás és Margó elhatározták, hogy hazavisszük a zsákmányt és el is készítik. Szerintem akkor még nem tudták mire vállalkoznak.

A nap végeztével (vagy talán picit hamarabb) összepakoltunk és egyedülálló élményekkel valamint halacskákkal tele indultunk haza. Otthon én remekül szórakoztam, míg Tamásék életük első halpucolását kezdték el. Hihetetlen kitartással készítették elő immár emberi fogyasztásra a zsákmányt! (Tisztára, mint az ősemberek. Megfogom és megeszem J!) Az én dolgom már csak annyi maradt, hogy egy részét kisüssem. Nagyon nagyon finom volt!!! A peca pedig nagyon, nagyon jó peca volt!!!

U.i.: Ez a történet gondolom két táborra osztja majd a férfi olvasókat, akik már eddig is fontolóra vették, vigyék e kedvesüket horgászataikra. Az egyik csoport valószínűleg ezek után világgá szalad majd ha nőt kell vinnie horgászni (van egy gyanúm, hogy ők lesznek többen L). A másik csapat talán elgondolkodik rajta, „ez nem is lehet olyan szörnyű”. Vagy én tévedek, és nincs is csak egy csapat?????

ooodra