Az első, horgászversenyen tett látogatásom

 A történet, mely a horgászattal kapcsol össze, picit régebben kezdődött. A párom történetesen nagy pecás. Én történetesen, mint általában a nők általában nem. Vagyis nem voltam. Sokáig nem is mentem vele egy horgászatra sem, hiszen undorító bogarak és büdös nyálkás halak közé ugyan kinek van kedve elmenni, ráadásul mindezt a drága szabadidőmből…
Közben láttam a szenvedélyét, határtalan érdeklődését a horgászat iránt, láttam milyen aranyosan elszöszöl a kis cókmókjaival, s láttam milyen jól érzi magát, ha horgászatra készül. De mindez még nem hatott meg túlságosan. Aztán megszületett a sejt.hu. Ő szeretettel készítgette, s kért, hogy olvassam el, jó lesz e amit készített. Csak olvastam, olvastam és olvastam az elkészült történeteket, horgászeszközöket, módszereket, s azon kaptam magam, hogy ez érdekes. Tetszett.
Majd rászántam magam, hogy kimegyek vele, megnézem én magamnak ezt a horgászosdit. És az is tetszett. Utána, már én is akartam halacskát fogni. Na most körülbelül itt tartok. Vagyis nem egészen. Felkelni korán még soha nem akaródzott… így ha versenyre készült, én mindig azt mondtam: nem kelek 4 vagy 5 órakor!!!
A versenyekről mindig tudom mikor hol és milyen lesz, hiszen a sejt-en mindig rajta van az aktuális és az éves versenylista. Azt meg ugye mindig átolvasom (ha tetszik, ha nem ☺). A versenyek között találtam valami igazán izgalmasat. Pontnyfesztivál, hirdette kiírás. Ez még csak kicsit volt számomra vonzó, ahhoz, hogy én hajnalban kimásszak az ágyból, bár már a fesztivál része izgalmasan hangzott. Olvastam a programot, ami egész napra szólt és gondolkodtam, talán jó lenne mégis megnézni. Ennyiben is maradtam magammal. Egyenlőre. 

Közben a párom készült a versenyre. Az ugyanis egészen biztos volt, hogy részt vesz rajta. Ha ezt nekem nem is mondta volna, nem lett volna nehéz rájönni a lakásunkban kialakuló pecatanyára emlékeztető dolgokból. Először is akarva, akaratlanul is végignéztem, illteve hallgattam kedvenc Döme Gábor féle kismilló videokazettát a különféle okosságokról. Kedvesemet ugyanis többnyire az első 5 perc után elnyomta a buzgóság, én meg mivel nem akartam felébreszteni, hagytam hagy menjen a film… Ennek folyománya, hogy úgy érzem már perfekt lennék pontyfogásból. 
A hét vége felé már én is fellelkesültem, ezért beszerveztem kedvenc barátnőmet is a horgászversenyre való kilátogatásra. Gondolhatjátok, ő is nagyon örült a hajnali kelés miatt. De mivel szeret engem, azt mondta felkel, csak hozzak felszerelést. (Nálunk ez a kártyát, plédet, kaját, fényképezőgépet és egyéb ilyen fontos dolgokat tartalmaz.)
Mindeközben nem csak nálam következett be ilyen nagymértékű változás (a korán kelésre gondolok, a horgászat kedvéért!), hanem az egyik igen jó barátunkat is visszafordíthatatlanul megfertőzte a horgászat. Olyannyira, hogy megvásárolta élete első horgászbotját. Mondanom sem kell, nagyon büszkék voltunk rá. De az volt a legérdekesebb, hogy mikor hazahozta a botot bemutatni nekünk, ugyanazt azt elégedett és szeretetteljes vigyort és megelégedést láttam az arcán, mint a páromnak szokott lenni a horgász-kütyüi közelében. De hát ez van. Jól mondja a párom: kér emberféle van. Az egyik horgász, a másik leendő horgász. De ez még nem minden! Benevezett a versenyre! Bennem volt a büszkeség netovábbja