Sétálgattam, fényképezgettem és vártam a lövést, mellyel a versenyt indították. A nagy pontyfogó versenyt. Amiről menet közben kiderült, hogy nem is pontyfogó verseny. Szóval mindenféle halat lehet fogni. Úgy értem a mérlegelésnél mindegyik számít. Ezt nem mondták előre, halottam is egy pici morgolódást.
Kezdődött a verseny nagy elvárásokkal. Mi Margóval leterítettük a plédünket és kártyázni próbáltunk, míg Tomi a susnyásban horgászni próbált.

Kilenc óra is volt már, de még csak mozdítása sem volt. Személy szerint engem ez nagyon idegesített, ezért mondtam neki, hogy inkább cseréljen botot és a spiccel horgásszon. Ő erre azt mondta, hogy ha már ezt vette elő, ezzel is fejezi be. Ez még jobban idegesített. Na meg az is, hogy annyira fújt a szél, hogy a kártyalapjainkat szanaszét fújta. Így mi sem tudtunk játszani. A kézműves vásár is csak 10 órától volt látható, ezért nyűglődtünk. Hanyatt feküdtünk és inkább élveztük a már előbújó napocska sugarait. Aludni szándékoztunk kicsit, nagyon álmosak voltunk a koránkeléstől. Feküdtünk, sétálgattunk és unatkoztunk. Sehol semmi látnivaló (itt a nagy halacskákra gondolok). Senki nem fogott semmit. Ez kicsit megnyugtatott, hogy nem mi vagyunk bénák. Nagy nagy örömömre mikor Gáborhoz értem, láttam, egy csodaszép hatalmas (nekem az volt) keszeg figyelt a haltartójában. Legalább ő nem hozott szégyent a sejt-es csapatra.

Csináltam is róla képet. Gratuláltam és mentem Zolihoz. Pont abban a pillanatban mozdult az úszója. Ez ismerős volt, hisz én is kizárólag spiccbottal horgászom. Elkapott az izgalom. Végre valami történik. Kivette a zsákmányt és… egy igen röhejes kinézetű törpeharcsa pislogott rám. Az sem sokáig, mert azonnal le is esett a horogról, úgyhogy Zoli puszta kézzel vette üldözőbe. De meglett! Ezt is lefényképeztem.

Reményekkel telve ballagtam Tomi felé. Már a többiek fogtak egy-egy halacskát, bíztam benne, hogy megörvendeztet ő is egy szépséggel. De nem. Se hal, se mozdítás. Ez sajnos így is maradt a verseny végéig.
A barátnőmmel megnéztük a kézműveseket. Kicsit rendhagyó módon valóban kézműveseket találtunk. Idős nénik és bácsik ott helyben készítették a babáikat, ördöglakatokat, sípokat. Én kicsit nagyobb felhajtásra számítottam.

Eközben már érezni lehetett a beígért hallakoma bemutatót jelző hamisítatlan, fenséges illatokat. Összefutott a nyál a számba.
A verseny 11-ig tartott, és mivel már majdnem annyi volt, visszaindultunk. A helyzet a soron változatlan volt, a többség egyáltalán nem fogott halat.
¾ 11 körül értünk vissza, Tomi úgy döntött elkezd pakolni. Én ráfészkeltem magam a kényelmes ládájára, majd óbégatni kezdtem, hogy Tomi kapás. Ennyi izgalom adatott meg erre a versenyre. Hal nem volt, csak lezabálta a hamit. Pont mire összekapkodtuk a felszerelést, dörrent a versenyt lezáró lövés. Tomi nyugtázta: jó peca volt.
Megvártuk a többieket, leültünk és vártuk az eredményhirdetést. Na és persze a díjnyertes ebédet. Négyféle halételt kóstolhattunk -mi nem versenyzők, ha vettünk rá kóstolójegyet –és kaptunk ajándékba tálkát. Nagyon aranyos. Ezt is lefényképeztem.
Az ebéd komolyan mondom isteni volt, nem véletlenül kaptak érte aranyérmes helyezést az országos halfőző versenyen érte.

Ebéd után eredményhirdetés volt. Ennek a menete és eredményeinek ismertetése azt hiszem a sejt.hu tiszte, nem az enyém.

A nap hátralévő részét a Tiszánál töltöttük, az én kérésemre. Szerettem volna ugyanis halat is látni J, ha már ilyen korán keltem. Sajnos délután sem volt nagy „aratás”, de megnyugtattam a lelkem azzal a pár kis hallal amit fognom sikerült. Ahogy Tomi szokta mondani, már én is mondtam: jó peca volt.
Este jött hozzánk Zolika, az első kérdése az volt, mikor megyünk legközelebb horgászni. Mondtuk, hétfőn. Nos… Szeretne jönni. 

Mondtam. Fertőző ez a horgászosdi.:-)

ooodra